100 éves lenne Móra Magda

Az út felén túl

Barátság

Hol kifárasztott már a zaj,
szeretnék lenni ott a csend,
hol megviselt a zűrzavar,
szeretnék lenni ott a rend!
Hol szürke por száll, s fojtogat,
szeretnék lenni hűs eső,
hol nap perzselte arcodat,
kis könnyű árnyék, jóleső.
Ha ősz jár majd a fák alatt,
a kályha mélyén hű parázs,
s visszhang, mely elröppent szavad
úgy mondja, ahogy senki más.
(1961)

Te vagy, Uram

Te vagy a télben a fehérség,
a tavaszban az illat, fény,
a nyárban a varázsos szépség,
kopár őszben tavasz-remény.
A tiszta tükrű gyermekszemben
Te vagy a vidám nevetés,
az elgyötört, bús, megtört szívben:
enyhülést hozó feledés.

Te vagy a cél a küszködőnek
és a betegnek gyógyital,
ereje vagy a szenvedőnek,
s boldog szívben Te vagy a dal!
(Pápa, 1938)

Szeretnék
Csak egy-két év ... és mennyit öregedtem!
Csak egy-két év ... és mennyit veszítettem!
Lehet, lélekben nemesebbé váltam,
s előhaladtam tán a tudományban,
hisz tudom, mikor uralkodott Péter,
és hogyan szól a sinus, tangens tétel,
vagy hol született Eötvös József báró,
és miről híres Vergilius Maro;
mi a vegyjele a vasnak és a kénnek,
s az erdők vadjai télen hogyan élnek,
melyik nemzetnek a gyarmata Cyprus,
lázas betegnek nem tesz jót a sok hús.
Tudom, mért járta meg Canossát Henrik,
és a turbinák haszna miben rejlik...
És mégis... Úgy szeretnék visszamenni,
és úgy szeretnék újra gyermek lenni!
Szeretnék úgy, mint egykor – nem is régen –
hinni a kedves, szép gyermekmesékben!
Hinni a nemes, igaz szív hatalmát,
s hogy érdem, jóság elnyeri jutalmát,
terem babér a küzdő hős fejére,
a szeretetnek szeretet a bére,

ki nem bánt senkit, azt nem bántja senki...
De jó is lenne kisgyereknek lenni!
(1940)

Még nem tudom
Még nem tudom, hol lesz az őrhelyem.
Még nem tudom, mi a célod velem.
Arra rendeltél, hogy mosoly legyek?
Hideg világban meleg szeretet?
Küzdelmek, gondok sötét éjjelén
kis mécses legyek, biztató remény,
és bátorítsam, ha bajok érik
a bátorabb és erősebb férfit?
Vagy úgy rendelted rólam, Istenem,
hogy otthonom majd mindig ott legyen,
hol sok a sírás, sok a szenvedés,
s a mozduló kéz érettük kevés.
Vagy az a célod velem, ó Uram,
hogy talán rögös, bús életutam,
mely néha fel is sebzi a lábam,
mindig, mindig csak egyedül járjam?
Hűséges társam legyen a magány,
s kísérőm gúnyos mosoly: “vén leány”?!
Még nem tudom, helyem hol készíted,
de várok készen, s hogyha hívsz, megyek!
(1940)

A jerikói vak
Valami eltört, s nem lehet egész már,
úgy érzed, néked mindegy most már minden.
Neked hiába jön új tavasz, új nyár,
magad vagy, árván, s messze Úr az Isten.
Megváltást vársz az irgalmas haláltól,
úgy érzed, rajtad nem segíthet más –
de hirtelen közelbe jön a távol,
Krisztus kilép a régi Bibliából,
s szól, mint a vaknak:” Mondom neked, láss!”
Látni kezded a dáliáknak színét,
s hogy reggelenként könnyesek a fák,
hallod dobogni az erdő fény-szívét,
ha rád csilingel a harangvirág.
Látod búsulni szép ezüstfenyődet,
mert régen látta a hold udvarát,
és hajlongani a karcsú nyírfanőket,
midőn meghallják szélherceg szavát.
Örülsz, ha megdicsérik kedves kerted,
és mosolyogva köszön a tejes,
hogy jó még uborkád, a régen eltett,
és látod, hogy a káposztád fejes.
Örülsz, ha Schubert sír a rádióban
nagyon halkan egy távol zongorán,
ha vendéged jön, s épp jó az ebéded,
és reggelenként felébredsz korán.

Látszólag élsz úgy, mint annyi ezer más,
s hogy csoda történt, te tudod magad.
Te tudod csak s a kétezredes írás,
hogy Jerikóban meggyógyult a vak.
(1941)

Anyám
A szőnyeg érzi lábaid nyomát,
a zongora a hangod bársonyát.
A régi kép szemednek égi kékjét
s hajad sötéten selymes szőkeségét.
A hímzések meleg kezedtől élnek,
a függönyök a lelkedről mesélnek.
Az álmaid is körülvesznek halkan,
ha kinn ülök a napsütéses hallban,
hol annyit néztél túl a kék hegyekre
s a madárdaltól hangos nyári kertre
és tavasszal a fehér nárciszokra.
Most is neked nyit orgonáink bokra.
A japánbirsünk titkon talán sír is.
Rejtett könnyektől sötétebb az írisz.
Hiába mentél más hazába, Drága
itt minden olyan, mintha visszavárna!
Ha ránk gondolsz a messze égi partról,
szinte hisszük, most is élsz: csak alszol.
(Budapest, 1943)

Idegenben

Itt vagyunk most a szép Ausztriában, páfrányos fenyvesek lágy hűvösén, hol bújócskázni futkos csak a fény, s nefelejcs-gyöngysor a patak nyakában. A fenyvesek mögött felhőkbe nyúlva fehéren integetnek a hegyek. Ahogy rámnéznek, felkéklik szemed, s a hangod fénye megsimogat újra. Ha este dal csendül az orgonákon, a bimbó megrezzen a parki hárson, s a rhododendron rám csillantja kelyhét – érzem, hogy indulsz a távolból halkan, és jössz felém illatban, fényben, dalban, hogy rám borítsd védőn a lelked selymét. (Himmelberg, fogolytábor, 1945)

Igen, Atyám!

Igen! – suttogom halkan reggel a köddel és a harmatcseppel, a páfránnyal és kígyószisszel s a muzsikáló forrásvízzel. Igen! – mondja a mosódézsám, - 12 - a törlőrongyom és a cérnám. Igen! – csendül villán, kanálon, s ha rímbe lobban egy-egy álom. Igen! – sóhajtom, hogyha messze kis templomok halk dala este altatót küld a fenyveseknek. Igen! – súgom – Téged kereslek: a szürkeségben és a fényben, hűvös magasban, könnyes mélyben, kínok árnyán s szárnyán a dalnak. Igen, Atyám! – hisz így akartad. (Weissenstein, fogolytábor, 1945)

Share this page