Mottó: Jobb ma egy csirkefar-hát, mint holnap egy Gundel menü.
Száz éve Zalaegerszegen született Móra Magda, pedagógus, költő, levéltáros
- emlékezett meg a Fejér Megyei Honismereti Egyesület első elnökéről.
Uram, látod már gyengék a szemek,
mégis segíts, hogy csillagban, virágban,
futó felhőben, szárnyaló madárban
olvasni tudjam üzenetedet.
Te jól látod a tompuló fület,
mégis segíts a hangtalan szavakra,
alig induló néma mozdulatra
ne legyen soha közömbös, süket.
Nézd Uram ezt az erőtlen kezet.
Semmit se tud már biztosan megfogni.
Te segíts mégis gyakran bekopogni
az ajtón, amit senki sem keres.
(1998)
Szeretném hinni elmenőben:
nem lesz emlékem síri kőben.
Szeretném tudni búcsúzóban,
hogy nem méltatnak búcsúszóban,
nem idézik majd, merre jártam,
mitől féltem, vagy mire vártam,
hogyan, miért és mennyit tettem,
ki is voltam, és mi nem lettem.
Hadd írjam meg a sírbeszédet
- magam - magamról, amíg élek.
Ha majd a végső kapu nyílik,
ne szánjanak meg, ahogy illik.
Hadd mondjam el, mily szép volt élni:
napraforgóként fénybe nézni,
csillagra várni felhős éjben,
pőrén állni a nyári szélben,
örülve nádnak, hársvirágnak
és úti füvek harmatának.
Mert társ, testvér és anya voltam,
nem fuldokoltam szürke porban,
nem ragadtam le barna sárban,
és fogyhatatlan hittel hittem
az igazaknak igazában.
(1971)
Jött június a petúniák kelyhén
s a hársvirágok mézes illatán,
vidám szavak csillogó tarka selymén
és tiszta esték csillagsátorán.
De megtorpant a nyár a kórház-kertben,
kemény falak közt megbotlott a fény...
csak az imádság mécse égett csendben,
s fáradt szívünkben a bízó remény.
Urunk irgalma újra ránk tekintett
– velünk virrasztott Anyánk, Mária –,
Kisboldogasszony friss rózsákkal intett,
s lelkünkre hullt a rózsák illata.
(1990)
Úgy fehérlett fel ott a tiszta délben
a térnek zölden csillogó füvében,
mint tavasz-remény a közelgő télben.
Nem irtotta ki aszálya a nyárnak,
sem jeges dere november havának
– a kis pipitér itt virult a mának.
A másik nevén sohasem becéztem,
de most restellve bocsánatot kértem:
“százszorszép” lett a decemberi délben.
(1986)
Mint hosszú, sötét alagútnak végén
hirtelen, csendben feldereng egy fény-jel,
fáradt lépésed úgy indult felém el.
Mint párás, szürke téli reggel nézünk
a felhők közül kibukkanó napra,
úgy várok szelíd, megértő szavadra.
Mint mikor tiszta május éjszakákon
hold-ezüst hull a gyertyás gesztenyékre,
úgy hull szívedből szívembe a béke.
(1986)
Ha elindul a téli hó
és habosan fut a folyó
az alvó füzes újra hajt;
hol apró gyerek lábaim
taposták egykor az avart
utánam üzensz Zala-part!
Te adtál először nekem
gyermekláncfűt a réteden,
adtad pacsirták énekét,
pipitér csillag-szőnyegét,
szarkák csörgését, gerleszót,
havat virágzó nyárfasort.
Ha elindul a téli hó
és habosan fut a folyó
az alvó füzes újra hajt,
bár sok nehéz év állt közénk
és sok kemény fal fogva tart,
indulok feléd Zala-part!
(1975)
A születésnap fordulója
ha idegenben rád köszönt,
itthon majd könnyű szellő támad
a parti füzes fái közt.
Az udvaron a jázmin bokra
csillagvirágát hinti majd,
a verebek úgy ünnepelnek,
hogy meghallod a víg zsivajt.
A nagy kék tenger tart majd fogva,
vagy hosszú utcák szűk sora,
Toledo vár vagy Barcelona,
ezeregyéjű Cordoba.
Bárhol is lennél, fessen néked
rózsaszín felhőket az ég,
s fehér akácok illatával
keressen meg a messzeség!
Úgy folyjon át a hold ezüstje
a távol spanyol kerteken,
hogy azt érezd az ünnepestén:
tiéd a fényes végtelen!
(1976)
Úgy köszönöm, mint aki útra készül,
hogy gondod volt rám, akárhol is álltam,
s bárhol küzdöttem balgán vagy vitézül,
minden harcomnak végső célja voltál,
és neked épült az egyetlen oltár.
Bálványt – helyetted – Uram, nem kerestem,
mert bárhol jártam, rám talált a hangod,
és kezed nyomát mindig észrevettem.
Megköszönöm, hogy mindent tőled kaptam,
s örök adósod csak néked maradtam.
Te nem szűntél meg őrködni felettem,
mert velem voltál, magam sosem voltam,
ha botlottam is, jó kezedbe estem.
Sok hibám között legsúlyosabb vétkem,
hogy nehéz órán, csüggeteg napokban
az élettől is, haláltól is féltem.
Megköszönöm, hogy el mégsem vetettél,
s hogy Te maradtál végső menedékem.
(1976)
Lágyan hajolt ránk az otthoni ég,
és szelíden a szelídgesztenyék,
felcsillogtak a jánosbogarak
zöld gyöngyszemként az almafák alatt.
A domb füvén a holdfény szétterült,
a tücskök népe zengőn hegedült,
az erdőn egy-egy álmodó madár
hangjával mélyet sóhajtott a nyár.
A patak vize csobogva szaladt
a szundikáló fűzbokrok alatt;
a rétek felől széna szaga jött,
liliom, rózsa, hársvirág között
győztesként tört a patakhídon át.
Elfáradt tüdőnk kitárta magát,
s a tiszta fényű csillagok alatt
szomjazó szívünk itta a nyarat.
Mert bárhol tart a város tenyere,
és bármit kínál felénk tárt keze,
ha indul otthon a széna szaga,
elindul Vas és értünk jön Zala,
s a kőházaktól visszakövetel;
talán tudja, hogy elfáradt fejünk
a széna-párnán pihenhet csak el.
(1976)
Mikor elmentél a társhívó szóra,
körül lángokban állt már Európa.
Itt félned kellett, milyen szemmel néznek,
jó volt hinni a távoli reménynek:
a tengeren túl lehetsz egész ember.
Indultál büszkén, félig beforrt sebbel.
(Mi is csak félig voltunk a te véred,
maradtál mégis testvérnél testvérebb!)
Harmincnégy éve élsz hazánktól távol,
de elmentél-e végleg a hazádból?!
Minden szavad még, ha magyarra vált át,
tisztán idézi szülőföldünk táját.
Bár fiad, lányod angolul beszélnek,
de magyar bennük még a gyermekének,
és szeret igénk múltban és jelenben.
Rég nem élsz köztünk, fogható közelben,
de sorsunk néked sohasem közömbös.
Nem kötődsz, mint tölgy, a hazai földhöz,
csak úgy, mint szülőhonához a pálma,
napját idézi levele, virága,
és aki látja, kék tengerre gondol...
te színed, fényed vitted el itthonról!
Sok meleg népdal, ősi virágének,
költők igéi rejtve benned élnek,
s úgy buknak ki, mint forrás a sziklából,
mint az évgyűrűk a fűrészelt fából...
A kedves új ház, ott az öreg farmon,
erdők tövében, füzes patakparton,
úgy néz a rétre s a dombok sorára,
mintha a messze Zala-parton állna.
Ha beszélsz róla, csak tanyának mondod.
Ha menni kell majd – hangoztatott gondod –,
kinn a tanyádon szeretnél pihenni,
az öreg hársnál, hol nem zavar senki,
csak unokáid keresnek meg csendben...
(A hárs majd úgy zúg, mint otthon a kertben.)
(1974)
Apám!
Az őszi avar sápadt aranyán
újra ott jártam kedves Óbudádon.
Míg a temető útjait bejárom,
tudtam, hiába várok,
ott rád most nem találok.
A föld,
megfáradt, kihűlt tagjaid fölött
bárhogy vallatnám, hallgat évről- évre.
De a múlt héten otthon voltam végre,
s volt iskolánk kertjében
ott álltál talpig fényben.
A hang
– mely előbb halt el, mint Te önmagad –
végigzendült az árva, őszi kerten:
“Ércet túlélő emléket emeltem!”
Szállt kedves Horác ódád,
mint annyi latinórád!
A szó,
amíg Horáctól hozzánk eljutott,
általad tisztább értelmet kapott,
és gyökeret vert valahol a mélyben...
Horatiusszal üzenem Néked:
nem haltál meg egészen!
(1974)
Hiába fénylik odakinn a nyár,
belül ma minden fárasztón sivár,
a levéltárunk pora fojtogat,
szúrja szemem és marja arcomat,
három fiam is mindig harcra kész,
harsány jókedvük ma furcsán nehéz...
De hirtelen jött egy hazai lap:
– aprócska szándék, futó gondolat –
valaki járt a dombjaink ölén,
míg ölelte a júniusi fény,
s pihent szeme a tágas réteken,
a folyó partján és a füzeken,
a telt kalásztól sárguló mezőn,
a templom tornyán és a temetőn:
elindult az a lapnyi figyelem,
s a három kis szó csodát tett velem.
Felfénylett kinn a júniusi ég,
színekre bomlott minden szürkeség,
a munka nem volt fárasztón sivár:
körülvett védőn az otthoni nyár.
Egy képeslap, csak három szó, igaz,
de üzenet lett, erő és vigasz.
(1974)
Kiket szeretünk, velünk nem úgy élnek,
mint szőlőtőke mellett a karó,
és nem is úgy, mint zúgása a szélnek,
mely hol hatalmas, hol meg elhaló.
Nem is úgy, ahogy pohárban a víz,
de mint gyümölcsben a zamat, az íz,
mint a virágban az illat, a szín,
mint lepkeszárnyon a széprajzú hím’...
Ágról leválik a halott levél,
de korona a törzzsel vele él,
és nemcsak vele, benne, általa
– külön magában egyik sem a fa.
Kiket szeretünk, mindenben ott vannak
– bármit teszünk és bármit nem teszünk –,
bennünk élnek, s míg élünk, meg nem halnak,
és tőlük teljes csak az életünk.
(1974)
Nem azért mozdult feléd a kezem,
hogy óvjalak, mint anya gyermekét,
hogy meg ne tépjen viharok szele,
hogy el ne érjen nyomasztó sötét,
nem hittem erőm varázserejét.
Tudtam, nem is vársz külső segítségre,
bízol Istenben, hiszel önmagadban
és a számodra kimért feladatban,
mely bármilyen nagy, egészen tiéd.
Nem szántalak meg, nem is volt miért.
Azért sem fordult feléd a kezem,
hogy támaszkodjam, ha a köd elér,
mely homályt támaszt, hiába fehér,
mert elmossa a tárgyak vonalát,
és elnyeli az utak fonalát,
nem láthat tisztán, aki beleér.
Ki eséstől fél, kapaszkodni vágyik,
ó, de ilyenkor fontos-e a másik
– ki önmagában osztatlan egész –,
az egész fontos, vagy csupán a kéz?!
Mankót keresni alázón kevés!
Nem azért mozdult feléd a kezem,
hogy barátságunk szilárdabb legyen,
nem volt ott cél, vagy bölcs fontolgatás,
sem elvárás, sem szándékolt adás,
csak úgy indult el az a mozdulat,
mint futó sóhaj, szálló gondolat,
csendes fohász az esti ég alatt.
Csak úgy indult, mint elindul a szél,
ahogy tavasszal partra fut a víz,
ahogy hullni kezd ősszel a levél.
(1973)
Nem voltam ott a menyegzőn Kánában,
és nem állhattam Naim kapujában,
Lázár sírjába véled nem nézhettem,
mert Jeruzsálem fogva tartott engem:
itt él velem a három kisfiam,
Veronikának háza, kertje van.
Közel először akkor láttalak,
mikor jöttél a fügefák alatt
az öszvér hátán... Ujjongott a nép,
pálmafák ágát dobálták Eléd.
A három fiam körülöttem állt,
s Te felénk küldted szemed sugarát;
és akkor tudtam, hogy igaz a híred,
minden szavad és mindegyik csodád.
Aztán hallottam: elfogtak egy este,
berohantak a Getszemáni-kertbe,
kigúnyoltak és véresre sebeztek,
a helytartóhoz lázadóként vittek,
s míg ordították a “feszítsd meg”-et,
én sütöttem a napi kenyeret.
De mikor jött a szörnyű délelőtt,
a tömeg zúgott a kapunk előtt,
ott káromolták drága nevedet,
és messziről már látszott a menet,
a mátkaládám legszebb fehér gyolcsát
vízzel locsolni szaladtam a kútra,
majd futni kezdtem a meredek útra,
mely a Koponyák hegyére vezet,
hogy mire ott jössz, én is ott legyek...
Te kinyújtottad felhorzsolt kezed,
és átvetted a feléd tartott kendőt,
majd visszanyújtva arcod adtad át,
lehunyt szemed és keskeny, néma szád
s homlokodon a tövisek nyomát.
Csak ennyi volt, s már indultál tovább.
Nekem a házhoz kellett visszamennem
– a kapuban sírt a három gyerek –,
nem mozdíthattam semmit a kereszten,
a Golgotára nem kísértelek...
Csak ott, ahol az út a hegyre fordul,
néhány kis szikla volt az én helyem,
csepp útszakasz csak, rövid, kis szolgálat,
de ne felejtsd el, én jó Mesterem,
hogy Veronika hitt az igazadban,
s ott találtad a neki szánt helyen.
(1973)
Nem értetted, miért vált keserűvé
és lázadóvá bennem a beszéd.
Idegen volt és szokatlan a szádban
az ősi latin kalmár- bölcsesség:
“Adok, hogy adj!”
Hangsúlyoztad, mint elvet, mint természetes érvet,
de én láttam, hogy szavaid mögött elrejtőzött a lényeg:
“Adunk, mert te is adtál, s vágyunk adni, hogy kapj is!”
Talán így szebb lett volna, sőt igazabb is!
(1971)
Nézd a füvön a széna szőnyegét!
Egy hete még a gazdag nyári rét,
most sápadón és fonnyadón hever,
pillangók népe nem keresi fel.
Zilált csomókban itt a mécsvirág,
szürke kóróvá vált a kék katáng,
ott százszorszépek hanyatló feje,
lila mályváknak fodor-levele,
fürtös zsályáknak dús csokra lapul,
boglárkák sárga szoknyája fakul.
Egy hete még mind szép és fiatal,
s most együtt ők: a réti ravatal.
De ha lehull a domb mögé a nap,
és aranyport hint szét az alkonyat,
s hűs szénaillat száll a rét felett,
virági létük benne megleled.
Szemednek ugyan mit sem nyújtanak,
de rád is várnak, mint jó, puha pad.
Bár tudnánk így ezt mi is: emberek,
így csendes-békésen fakulni meg!
Nem sajnálgatva szálló éveket,
tavaszi pompát, nyári fényeket,
virági voltunk eltűnt színeit,
és olyan rendben megpihenni itt,
ahogy a széna szürke szőnyege,
mely fakulón is fénnyel van tele,
és haldokolva is szolgálja még
a mások vidám, ifjú életét:
eséstől óvja, aki itt szalad,
játszó csöppséget, bújó bogarat,
és pihenteti, aki áthalad
tűző napon a réti fák alatt.
(1971)
Hol letennéd, hol felvennéd,
csak birtokod, nem részed.
Ha nem kívánod melegét,
máris tehernek érzed.
Ha elvennék vagy ellopnák,
tán lázadva siratnád,
míg máskor könnyen otthagynád,
bárkinek odaadnád.
Nem jajdul fel a jó kabát,
hogy felveszed s leváltod,
hisz nem testvéred, nem anyád,
nem társad, nem barátod.
(1970)
Mint láthatatlan fonalak,
körülgyűrűznek jó szavak,
mint hegymászót a kötelek,
ha zuhannék is, mentenek.
A nyirkos köd, ha szívig ér,
meleg védelmük elkísér.
Ha betemet a tél hava,
vagy vihart rejt az éjszaka,
csillagnyi létünk fényjelén
a remény sugárzik felém.
Ezernyi harc az életem,
cselt vet a gond és félelem,
minden nap új próbát hoz el,
és új erőt is követel,
pedig úgy fárad már a láb,
oly nehéz néha a – tovább.
Jó szavak, most úgy kelletek,
hogy zuhanástól mentsetek,
hogy árván itt ne hagyjatok,
csüggedt órán megtartsatok!
Ha távol fényetek ragyog,
bátrabb és boldogabb vagyok.
(1969)
Hány hosszú éve
nézek rád félve,
mosógép habja!
Akarlak én is,
és lettem mégis
létednek rabja!
Hány árva éjben
gyöngyházas fényben
forogtál egyre!
Jártad a táncot,
én meg a táncost
adtam kezedre.
Ünnep elődje,
víg napok böjtje
mindig te voltál!
Sohase szűnő,
sohase hűlő
áldozat-oltár!
Ruhánk fehérjét,
ünnepi fényét
általad kaptam,
míg egyre fogytál,
szürkültél, koptál
te is miattam.
Egy volt az utunk,
együtt fakultunk,
mosógép habja!
Míg ruhánk fényben,
fehéren-kéken
bámult a napba.
(1969)
Hol is van az a fogható határ,
meddig tavasz, mikor van itt a nyár?
Ősz járt talán dúslombú fák alatt,
és tél haván fénylik fel tűnt nyarad.
Ha van határ, csak egy lehet talán:
öröm-sugár sós könnyeink taván.
(1969)
Ünnepi csendbe burkolózva
nézett a város vissza ránk.
Egy-egy halódó rózsa bokra
még széthintette illatát.
Város szélén, a kertek alján,
harmatos lombszőnyeg fölött
krizantémok remegtek, tarkán
lankadó dáliák között.
A nyárfák aranytallért szórtak,
rozsdás lombot a gesztenyék,
a nyírek sárgán sápadoztak,
a szőlők barna tenyerét
november simogatta lágyan,
járva az ázott utakon.
Mi ott lépkedtünk szép nyomában,
a puha, színes avaron.
A hegytetőn még nyári zöldben
álltak őrséget a fenyők,
de városunkat lenn, a völgyben
ölelte már az őszi köd.
Felettünk az ég opál kékje,
míg szemben piroslott a nap,
lelkünkben aranylott a béke,
és fényben szállt a gondolat.
(1967)
Vadrózsabokrok zöldje sárgul,
platánsorunk is egyre árvul.
A gólyák tegnap útra keltek.
Bár tarkák még a nyári kertek,
kék égen habos, könnyű felhők,
a tó vizén csak néhány felnőtt
úszkálgat csendben, és a parton
– hol fényt szitálgat most az alkony –
már csak simogat a nap, nem éget.
Ma fiaim is hazatértek,
az első edzés várta őket.
Míg figyeltem az elmenőket:
az öreg kaput, ahogy csukták,
és felverték az álmos utcát,
úgy éreztem, a nyár megy vélük,
halkan kísérve hangos léptük.
Én maradtam az őszi kertben:
egy gazdag nyártól szegényebben,
egy drága nyárral gazdagabban.
A kerti bútort helyre raktam,
a szúnyoghálót leszereltem,
ruhánkat szekrény-mélybe tettem.
Míg port töröltem és sepertem,
csak elbúcsúztam, vagy temettem?
Az asztalról a fenyőágat
s a bíborszínű dáliákat,
mint szép koszorút, kézbe fogtam,
s a sziromhintő kertre dobtam.
(1967)
A pénzzel kevés gondja van,
kidobja mindig, hogyha van.
Nincs otthona, csak fedele,
nincs barátja, csak betege.
És jár-kél ő is betegen,
hogy segítsen a sebeken.
Mert mindegy az, hogy látszik-e,
hogy mutatják vagy rejtik-e,
de sajog mindig, hogyha van,
és ritkán forr be nyomtalan.
Nem orvos ő, csak gyógyszerész,
az orvost viszi s gyógyszerét,
és mindig vallja: szolga csak,
és amit tesz, a dolga csak.
Amit tesz, mérni oly nehéz,
mert úton van, vagy útra kész.
Hogy csavargó, azt senki sem tagadja...
De ki szívünknek útjait kutatja,
éppúgy otthagyta lábnyomát a porban
Jeruzsálemben, ahogy Jerikóban.
Élt Názáretben és a Jordán partján,
csónakba szállt a Genezáret habján,
és gyakran nem volt, hol fejét lehajtsa...
Egyszer, ha majd a mérleget Ő tartja,
ki a csavargók szívein is átlát,
hisszük, megvallja benne tanítványát!
(1969)
Az értünk megtett utat köszönöm:
A baráti szó kedves, meleg fényét!
– Bocsássa meg a szavam szürkeségét,
Hogy nem fénylett fel méltón az öröm!
De látja, nálunk ez a nyári este!
– Most is magához sürgetett a konyha,
Az éhes szájak követelő gondja,
a fürdővíz, s a fiúk poros teste.
Pedig hogy vágytam nagy hegyeket látni!
És megülni a zúgó fenyves alján,
vagy megállva a hegyi patak partján,
Pisztrángok ezüst táncát megcsodálni.
S ottmaradt minden gazdag tenyerében
– Míg én ott voltam konyhán, fürdőkádban,
Megkent kenyérben és megvetett ágyban –,
Nem kísérhettem magasban és mélyben.
De később, mikor megszűnt minden lárma,
Álmodtam ébren hegyekkel, tavakkal...
S most szeretném e megkésett szavakkal,
Elmondani, hogy mégsem jött hiába.
(1964)
Hűvösek már a török éjszakák,
sokára virrad, öreg a legény;
az ablak előtt néhány rózsaág
– ha jő a reggel – mégis az enyém.
Zsuzsika elment, áldott uram is,
por már sok régi hűséges barát,
de mosoly és könny itt sose hamis,
öreg legényt már nem ér semmi vád.
Rodostó város már nem ostorom
– hisz ide tetted, Uram, kenyerem –,
sivár szobácskám régen otthonom,
várként óv engem, biztos védelem.
Királyné asszony, néhány bölcs igéd
kemény szavába belefúlt a vágy,
Rodostó felett kékebb lett az ég,
s az alig ismert török is: barát.
De üzenetre üzenet a szó,
királyi gőgre koldus-dac felel,
sokat elvettél, de lásd, az a jó,
amit akartál, mégse vetted el.
Hó rózsa nyit a lugas mélyein,
s felhőtlen itt a tavaszvégi ég,
én látom, Zágon, nyíló kertjeid
s a bazsarózsák pünkösdi díszét.
Ha vihar jár a tenger tükörén,
én hallom, hogy zúg odafenn a szél,
a fenyők közt, havasok ölén...
Rodostó nékem Zágonról beszél.
Bár olyan távol, mint a csillagok,
mégis világít felém az a fény.
Elvetted tőlem, volt hozzá jogod,
de – tudd meg! – mégis, örökké enyém.
(1962)
A hűség csupán annyi néha,
hogy szíved titkon megremeg,
ha szülőfölded nyelvén szólva
fordul feléd egy kisgyerek.
A hűség csupán annyi néha,
hogy csepp fény csillan, reszketőn,
s te érzed, itthon kelyhét bontja
a kankalin a hegytetőn.
A hűség csupán annyi néha,
hogy barkaágat tart kezed,
és fájni kezd az apád háza,
s a folyóparti füzesek.
A hűség csupán annyi néha,
hogy semmit nem felejtesz el,
de bárki kérne, bárki hívna,
már nem maradsz, mert menni kell.
(1962)
A napraforgók széles mosolyával
köszöntsön rád a bágyadt őszelő!
A fáradt avar kesernyés szagával
simítson meg a sápadó mező!
A gesztenyefák rozsdaszín hajából
hulljon kezedre néhány gesztenye;
mint ittmaradt szín az elszálló nyárból,
kéken ragyogjon rád az ég szeme!
Ködből szőtt fátylát dobja rád a reggel,
óvó palástját a hűs éjszaka,
és vegyen körül ismerős meleggel
szeretteidnek búcsúzó szava!
Gazdagítson a csipkebokrok gyöngye
s a búcsúzkodó drága dália,
és óvjon téged most és mindörökre
helyettem is: a csácsi Mária!
(1961)
(Petőfi utolsó útja, Dienes András filmje nyomán)
Még ilyen élőn nem láttam soha,
mint ott a távol hallgató mezőn,
hol termőfölddé simult már pora.
A képeken bár nem is látható,
úgy érzed mégis, őrzi ott a táj,
s bármerre nézel, ő jelenvaló.
Míg együtt gördül négy szekérkerék,
Te annyit sejtesz, egyre közelebb
a csatatér s az éles lándzsavég.
És látjuk Koltót s ama bérctetőt,
mit szeptemberben már a hó takar,
s a völgyet is, a gazdag érlelőt.
Egy búcsúzás és egy találkozó
– ki sejtené, hogy mindez végzetes,
hisz győzni indul el a távozó.
S míg menetelnek bátor ezredek,
sok portól szürke katona-bakancs,
a Kossuth-nóta száll a táj felett.
Terített asztal, árnyas körtefa,
még fellobog a halvány lámpaláng,
s a fogadóban katonák dala.
Majd ágyúszó, füst, vértócsás mezők,
visszavonuló, elárvult sereg,
kísérik őket néma temetők.
A kis patak, a rét, az árva híd,
az országútja, néhány fűzbokor,
itt dobbant egykor utolsót a szív.
Még ilyen élőn nem láttam soha,
mint ott, a távol hallgató mezőn,
hol termőfölddé simult már pora.
(1961)
Június volt, a cseresznye piroslott,
aranyló mézét érlelte a hárs,
a fehér jázmin bokra bimbót bontott,
a mezőn sárgult már az aratás.
A mi vetésünk számjegyekbe érve
a naplók mélyén csendesen pihent.
Lezártuk már az évet rendben, végre,
de mégis kínzott ez a sima rend.
Mert képességet vagy tudást lemérni
nehezebb, mint a kalászok szemét.
Öt kis számjegybe tud-e mind beférni,
amit értelmünk és szívünk lemért?
A forró, fényes júniusi délben
még ott jártam az akácok alatt,
úgy éreztem, hogy míg én törpe lettem,
óriássá nőtt meg a feladat.
Akadhat száj, mely keserűen vádol,
s tollam nyomában talán könny fakad.
Megirigyeltem, ki vasat forgácsol,
mert könnyel nem felel a holt anyag.
Majd meggyötörten kérdeztem magamtól:
Minek kínlódsz így, jó ez, érdemes?
Furcsa csoda, de három gyermekarcon
egy órán belül jött a felelet.
Az egyik téglát hordott forró délben,
nem könnyű munka, s ő csak 15.
A másik néhány lépésnyire tőlem
üvegtáblát vitt, s csengőn rámköszönt.
A harmadik egy nagy-nagy kaput festett,
szemében égett a büszke tudat,
a bizonyítvány csak közepest jelzett,
s a közepes lám, itt jelest mutat.
A forró, fényes júniusi délben,
míg ballagtam a szűk utcák során,
ők maguk látták termek hűvösében,
s labdát rúgtak a játszótér porán.
Míg énrám néztek, ők nem engem láttak,
mögöttem, bennem a volt iskolát
– mit rég kinőttek már a gyermeklábak –,
mely mégis őrzi lépteik nyomát.
S a forró, fényes júniusi délben
míg kedves szemük felém nevetett,
kínzó kérdések, kétségek ködében
válasz lett bennem ez a felelet.
(1960)
Mint ezerkarú gyertyatartók állnak
a járda szélén a gesztenyefák,
fakult kendőjük lengetik feléjük
a búcsúzásra ítélt orgonák.
A születésnap kedves fordulóját
köszöntsék fénnyel mind a gesztenyék!
Gyújtsanak ezer halvány virággyertyát,
hogy legyen fényes mind, ami sötét!
És minden, ami kedves volt a múltból,
lángjuk fényénél legyen kedvesebb;
szép, sápadt szirmuk a mára is hulljon,
legyen tőlük a jelen teljesebb!
Pereg a szirom a virággyertyáról,
miként csepeg az olvadó viasz;
így hulljon minden gond és bánat távol,
s legyen a szívben örök a tavasz.
(1960)
jó is néha számba venni:
mit kellett volna másként tenni.
Jaj, én is annyiszor hibáztam,
sütött a nap, és mégis áztam,
idővel is rosszul éltem,
hol pazaroltam, hol szűkre mértem,
későn feküdtem, késve keltem,
és nagyon ritkán ünnepeltem.
Félúton mennyiszer megálltam!
Ha nem is kértem, sokat vártam,
sokat vártam a szívtől, észtől,
az igaz szótól, tiszta kéztől,
s bár minden nagyban hittel hittem,
az életet mint terhet vittem.
Fáradtan sokszor meghajoltam,
és minden harchoz gyenge voltam,
és minden éles szótól féltem:
a földön tán csak félig éltem.
(1959)
A szemem olyan, mint az üvegprizma:
hét színre bontja a fény aranyát,
hétszínű fénytől hétszer elvakítva
dajkálom aztán az égi csodát.
Majd tenyerembe kapom, mint a gyermek,
majd szaladok és rohanok vele,
hogy a szivárványt, mint a drága selymet,
úgy göngyölítsem az asztalra le.
De rémülten és megdöbbenve állok,
megtorpanok a kedves küszöbön,
kezem üres: mi volt, mind szertemállott,
eltűnt a fényes, hétszínű öröm.
Elfolyt az úton – bárhogy is szaladtam –,
míg színessé vált, eltört az arany.
Szivárványt hoztam, jaj,semmit sem adtam,
a hétszer vesztes én vagyok magam.
(1959)
A kék katángok erdejében
fehéren állt, s magában,
különcként állt a tarka réten
sok társa víg sorában.
A többi kék restellte is,
hogy korcs családtag áll köztük,
bár közös volt a dajka-rét is,
s egy ég fénylett fölöttük.
A méhek, lepkék nem keresték,
mert nem nyílt dús virága,
a szomszéd füvek megnevették,
nem volt barátja, társa.
De én egy reggel rátaláltam,
és megbűvölten néztem,
majd gyorsan két kezembe zártam,
s egész szívvel becéztem.
Mert csupa kék közt nem kis próba
fehérnek megmaradni,
és árvaságunk súlyát hordva
a sorsunk elfogadni.
És napról-napra hittel élni,
s nem hullani a porba,
de gazdag reményekkel nézni
a távol csillagokba.
(1958)
Azt kérem ma a kórházkerti fáktól,
a fűztől, nyírtől, hárstól és platántól,
a rügyet bontó orgonasövénytől,
a bárányfelhős áprilisi égtől,
a kis rigóktól s a víg gerlepártól,
minden virágos forsythia ágtól,
hogy ébredjen fel minden apró szépség,
és hozza vissza tűnt tavaszok mézét.
A csendet kérem, hogy legyen beszédes,
s csak arról szóljon, ami könnyű, édes.
Az éjszakát, hogy csillagos magánya
halkan boruljon a fehér szobára.
A széltől kérem, hogy ne nagyon zúgjon,
a napsugárt, hogy simogatva hulljon,
és minden zajt, hogy közelbe se férjen,
és minden jó szót, hogy a szívig érjen!
(1957)
Anyám elment a túlvilágra,
a nővérem az Újvilágba,
apám, öcsém egy más vidékre,
de nem maradtam árva mégse.
Te egymagadban minden voltál,
mert szívvel szívemig hajoltál,
a te hűséged mindent pótolt,
melletted még a rossz is jó volt.
A rend voltál az életemben,
a végtelenben érted lettem,
voltál a megvalósult álom:
igaz és nagylelkű barátom.
Mióta visszavett az Isten,
oly idegen lett minden itt lenn...
De három kisfiunkért élek,
mert bennük szolgálhatlak Téged.
(1958)
Walterom, a te távoli hazádban
biztosan hó áll már a Watzmannon,
s a világváros százszínű zajában
el-eltűnődsz a szállongó havon.
A szomszédodban New York tánczenét ad,
a kávéházban lenn Páris dalol,
de te tudod, hogy számodra a holnap
egy kicsi bajor falu valahol.
Egy kicsi falu lenn, a nagy tavak közt,
hol ilyenkor már térdig ér a hó,
hol korán jön meg ősszel az ezüst köd,
és télen nagyon sok a kanyaró.
A torokgyík is szokott fojtogatni,
a bányában is sok a baleset,
hol az orvosnak mindig kell fogadni,
s csak nagyon ritkán fizet a beteg.
Ha eljönnek a hosszú téli esték,
lelked Goethébe és Szent Pálba olvad,
s tán előkerül néhány régi festék,
hogy lefessed a tó felett a holdat.
Sakkozgatni ha néha kedved támad,
átmész a szomszéd katolikus paphoz,
s ha dús szépsége rádköszönt a nyárnak,
nagyokat úszni kimégy a patakhoz.
Tavasz estéken eszedbe jut még tán Róma,
Páris s a magyar Duna-táj.
Ilyenkor néha tán egy idegen lány
ismerős arca csendben visszafáj.
(1945)
Hat áldott évig veled éltem,
és három év volt, míg reméltem,
hogy életútunk összeér.
Így kilenc évig érted voltam
– most látnom kellett némán, holtan –
szép adósság és szörnyű bér!
Az ifjú tervek ködbe hulltak,
a vidám színek megfakultak,
és megkopott a drága fény.
De kifosztottan mégsem hagytál,
mert három arcban itt maradtál,
és három szívvel jössz felém.
A fiainkban eggyé válva
ott lángol lelkünk ifjúsága,
és minden álmunk él tovább.
Bennük örökre egy maradtunk,
közös lesz majd a gond, a harcunk,
közös lesz siker, vagy bukás.
Jaj, nem kis súly ez asszony-vállon,
hogy nagyra nőjön mind a három,
s emberré érni lesz-e mód?
Téged már nem köt test bilincse,
csillaghazádból ránk tekints le,
s három fiunkat mindig óvd!
(1956)
Az este babot válogattam:
fényes, kis, fehér szemeket.
Az asztal sarkán külön raktam
a jó babot s a szemetet.
Mindnyájunk Bírája és Atyja,
hol méred majd ki helyemet,
ha egy intésed elválasztja
a jó magtól a szemetet?!
(1946)
Ma nem tudtam egy ajtót betenni,
háromszor lendült neki a karom,
míg végre észre kellett már venni,
hogy megakadt egy cseresznyemagon.
Lelkem, hányszor is hitted te már úgy,
hogy szabadságod erő, hatalom.
De egy-egy ajtó be mégsem zárult,
mert megakadt egy cseresznyemagon.
(1946)
Igen! – suttogom halkan reggel
a köddel és a harmatcseppel,
a páfránnyal és kígyószisszel
s a muzsikáló forrásvízzel.
Igen! – mondja a mosódézsám,
a törlőrongyom és a cérnám.
Igen! – csendül villán, kanálon,
s ha rímbe lobban egy-egy álom.
Igen! – sóhajtom, hogyha messze
kis templomok halk dala este
altatót küld a fenyveseknek.
Igen! – súgom – Téged kereslek:
a szürkeségben és a fényben,
hűvös magasban, könnyes mélyben,
kínok árnyán s szárnyán a dalnak.
Igen, Atyám! – hisz így akartad.
(Weissenstein, fogolytábor, 1945)
Itt vagyunk most a szép Ausztriában,
páfrányos fenyvesek lágy hűvösén,
hol bújócskázni futkos csak a fény,
s nefelejcs-gyöngysor a patak nyakában.
A fenyvesek mögött felhőkbe nyúlva
fehéren integetnek a hegyek.
Ahogy rámnéznek, felkéklik szemed,
s a hangod fénye megsimogat újra.
Ha este dal csendül az orgonákon,
a bimbó megrezzen a parki hárson,
s a rhododendron rám csillantja kelyhét
– érzem, hogy indulsz a távolból halkan,
és jössz felém illatban, fényben, dalban,
hogy rám borítsd védőn a lelked selymét.
(Himmelberg fogolytábor 1945)
Valami eltört, s nem lehet egész már,
úgy érzed, néked mindegy most már minden.
Neked hiába jön új tavasz, új nyár,
magad vagy, árván, s messze Úr az Isten.
Megváltást vársz az irgalmas haláltól,
úgy érzed, rajtad nem segíthet más
– de hirtelen közelbe jön a távol,
Krisztus kilép a régi Bibliából,
s szól, mint a vaknak: ”Mondom neked, láss!”
Látni kezded a dáliáknak színét,
s hogy reggelenként könnyesek a fák,
hallod dobogni az erdő fény-szívét,
ha rád csilingel a harangvirág.
Látod búsulni szép ezüstfenyődet,
mert régen látta a hold udvarát,
és hajlongani a karcsú nyírfanőket,
midőn meghallják szélherceg szavát.
Örülsz, ha megdicsérik kedves kerted,
és mosolyogva köszön a tejes,
hogy jó még uborkád, a régen eltett,
és látod, hogy a káposztád fejes.
Örülsz, ha Schubert sír a rádióban
nagyon halkan egy távol zongorán,
ha vendéged jön, s épp jó az ebéded,
és reggelenként felébredsz korán.
Látszólag élsz úgy, mint annyi ezer más,
s hogy csoda történt, te tudod magad.
Te tudod csak s a kétezredes írás,
hogy Jerikóban meggyógyult a vak.
(1941)
Még nem tudom, hol lesz az őrhelyem.
Még nem tudom, mi a célod velem.
Arra rendeltél, hogy mosoly legyek?
Hideg világban meleg szeretet?
Küzdelmek, gondok sötét éjjelén
kis mécses legyek, biztató remény,
és bátorítsam, ha bajok érik
a bátorabb és erősebb férfit?
Vagy úgy rendelted rólam, Istenem,
hogy otthonom majd mindig ott legyen,
hol sok a sírás, sok a szenvedés,
s a mozduló kéz érettük kevés.
Vagy az a célod velem, ó Uram,
hogy talán rögös, bús életutam,
mely néha fel is sebzi a lábam,
mindig, mindig csak egyedül járjam?
Hűséges társam legyen a magány,
s kísérőm gúnyos mosoly: “vén leány”?!
Még nem tudom, helyem hol készíted,
de várok készen, s hogyha hívsz, megyek!
(1940)
Ha megállít az árvult Zala-parton
az öreg malom álló kereke –
mit aranyfénnyel koszorúz az alkony,
ha veled együtt lép a hídra le –,
döbbenve látod a csöppnyi falut,
amely egyszerre fogható valóság
és belédsajgó, elfelejtett múlt...
Míg ragyognak a lila őszirózsák,
s a violák a kiskertek ölén,
a füstöskonyhák kihűlt kemencéjén
végigkúszik az augusztusi fény:
a kormos rőzse benned lobban lángra...
Szobák mély csöndje mozgolódni kezd,
rádöbbensz, hogy a szépen vetett ágyra
sötét árnyékot hogy vet a kereszt.
Belédfájdul, hogy dédanyáid hajdan
füstmarta szemmel ilyen ágyakon
születtek, szültek, vettek búcsút halkan,
és elmúltak egy őszi hajnalon.
Ott áll a teknő, hol kenyérré mozdult
barna kezük közt a hószínű liszt,
áll a szövőszék, hol vászonná simult
kenderszálakba ők mintáztak díszt.
Lányok kezétől dús hímzéssel ékes
a párnacsupp s a húsvéti tojás:
konyhájuk rendje némán is beszédes...
De fagerendák és vesszőfonás,
a kovács-műhely és pálinkás kunyhó
már dédapáink kezéről mesél.
Az ólak is, a kocsiszín és pajta,
hol szénaszaggal színesült a szél,
kútágas gémje és itatóvályú,
hegyen a tóka, hordó és a prés,
a lopótök, s a magas, szélesszájú
szüreti puttony, cifranyelű kés...
Míg látod, nézed, sugározni érzed
férfitenyerek érdes melegét.
A századéves, mozdulatlan élet
néma vádjával intőn szól feléd.
A harangláb – mely hűs hajnalon keltett,
sok izzó délben cseppnyi pihenőt,
és ünnepnapot örvendezve jelzett,
siratón kitárt kaput, temetőt –,
sirassa el sok füstbeszállt reményét
porló szívüknek, kik itt egykoron
átküzdötték a nyomorúság mélyét,
s már rég pihennek fenn a dombokon.
(1966)
Álomban-ébren gyakran újra látom
a kék Dunát a zöld hegyek ölén,
míg perzselte az augusztusi fény,
szöllőt locsolt a wachaui tájon.
Látom Sankt Pöltent, gyárkémények füstjét,
és Göttweig pompás barokk tornyait,
Dürnstein várának ódon romjait,
s a Mondsee messze csillogó ezüstjét.
Látlak Untersberg, kék mesék ködében,
hol törpék járják titkos útjaid,
míg Karl der Grosse békén álmodik
harcos népével ismeretlen mélyben.
A zsarnok Watzmann kővé változottan
király csak már a Königssee felett;
– a nép mesékben mond ítéletet –
úgy mondják: vére örvénylik a tóban.
Asszony-szigetke, Chimsee drága kincse,
te kőbe vésted századok szavát,
egy császárlánynak elszórt aranyát
őrzöd – fényét a végtelenbe hintve.
Szép, zömök tornyod a klastromtól balra
– mely ezredévnél jóval öregebb –
látott itt hajdan ifjú népeket,
kik kincsért jöttek a dús Napnyugatra.
A kalandozó ősök erre jártak,
itt futottak a kis magyar lovak,
midőn egykoron Augsburg alatt
az utolsó nagy próbára kiálltak.
Lehel vezérnek kürtös búcsúhangját
visszazengték a szép bajor hegyek,
míg csonka fülek, levágott kezek
hirdették nálunk magyarok kudarcát.
Ha csillag futott fenn a bajor égen,
utánam jött az itthoni mese:
a gyászmagyarok bús története,
és az a kürtszó megszólalt az éjben.
Álmomban-ébren gyakran újra látom
a kék folyót a zöld hegyek ölén,
bár őszirózsát dajkál már a fény,
sárgul a lomb a magyar Duna-tájon.
(1965)
Alszik a könyv és pihennek a képek,
de ha érintem, hirtelen felébred
a szavak, tárgyak, kövek alvó lelke,
amint a mesékben, néhány ritka percre
egyszerre minden tündöklően szép lesz:
élőbb az álom, álomibb az élet.
Négylovas hintók gördülnek az úton,
zárak pattannak kapukon, az ódon
zárt ablaktáblák maguktól kinyílnak,
zengő harangok ércszavukkal hívnak,
csobogni kezd a régi kút a téren,
s én ifjúságod tűnt korát elérem.
Ez a tér látott, ez a kút is látott
mint kis fiúcskát, mint apró diákot,
a torony alján gyakran hólabdáztál,
a szomszéd utcán iskolába jártál,
a kis közön át hazafelé mentél,
ott, a ligetben vadgesztenyét szedtél,
a barátodhoz mindig arra jártál,
s egy öreg hársat gyakran megcsodáltál;
a sarkon többször hóvirágot vettél,
ott egy ház tudta, hogy húszéves lettél,
a torony hányszor látott reggelente,
amint siettél fel az egyetemre.
Ezek az utcák fáradtan is láttak,
s aggódva nézték katonasapkádat.
Alszik a könyv, és pihennek a képek,
de ha érintem, hirtelen felébred
a szavak, tárgyak, kövek alvó lelke,
s amint a mesékben, néhány röpke percre
álom az élet, s élni kezd az álom,
s tűnt ifjúságod kincsét megtalálom.
(1949)
Az ünnepestén hogyha visszafáj
Vas és Zala, a szülőföldi táj,
a Rába menti barkás füzesek,
a Gyöngyös-part, a kőszegi hegyek
és Zalaerdőd dombjai ölén –
az ablakokban ünnepesti fény,
virágos zászlók, harangok szava,
a szentelendő kalács illata...
– kísérjék el a testvér-verssorok,
s míg a húsvéti gyertyaláng lobog,
ragyogjon fényben múlt, jövő, jelen,
a feltámadott átvert tenyerén:
a harmadnapra beforrt sebhelyen.
(1980)
Gyűlöltem minden véren támadt,
árulón szerzett aranyat,
nem irigyeltem koronákat,
nem kívántam meg bankokat.
És mégis! Aranyigézetben
töltöttem annyi évemet!
Az aranyhídhoz hogy’ siettem,
ha megjelent a tó felett!
Vágyón kerestem aranycsipkét
zöld erdők barna bársonyán,
aranyfátylak lágy, lenge selymét
akácok borzas, szép haján;
és minden fényes aranypengőt,
amit a nyárfasor adott,
ha szép november újra eljött,
s az úton végigballagott.
Hányszor vártam a távozó nap
búcsúzó aranyzáporát,
s az aranytálként kelő holdat,
ha úszva jött a lombon át.
Bár pompás ékszert sosem hordtam
– bankban is fizettem csupán –,
aranyaim közt bankár voltam:
gyűjtögettem és tékozoltam;
így lettem gazdag is talán:
koldusok fénylő aranyán.
(1967)
Fehér csuklyában alusznak a házak,
a szép platánok csipkés hófehérben
sok vidám nyárra emlékezve fáznak,
és tűnt teleknek hangja zúg a szélben.
Itt ezer éve kemény telek járnak,
harcolt a város fergeteggel, köddel,
a hó fehérén sötétlett a bánat,
s a táncos farsang gyakran sírva jött el.
A téli rétek István királyt látták
prémes bundában gyors lovára kapni,
látták Gizella féltve dajkált álmát,
s az ifjú herceg vérét hóra fagyni.
A város látta testvérharcok lángját
rőten lobogni fagyos, téli éjben,
s hallotta foglyok keserves sírását
elhalni nyirkos török tömlöc-mélyben.
Századok múltak, régi telek kínját
új telek lepték-fedték be fehérrel,
friss hajtást hoztak a korhadó indák:
nagy szívek lángja dacolt itt a téllel.
Virág tanított egykor deák szóra
- hirdeti ékes, márványba írt emlék -
nála sosem volt unalmas az óra,
habár hó fedte a magas Soractét.
A régi rendház folyosóján Ányos
gyakran elnézte a hold ezüst fényét,
és elsiratta a beteg, magányos,
küzdelmes léte hervadó reményét.
Száznegyven éve a kék téli reggel
gyakran bámult meg egy komoly diákot,
ki küzdve sárral, köddel és hideggel
a nyéki rétek szűz havára vágyott.
Az apró térnek márványkútja mellett
- mely így alvón is vonzza még a vándort -,
kopott kőkockák arról mesélgetnek,
hogy látták hajdan nagy Petőfi Sándort.
Fehér csuklyában alusznak a házak,
a szép platánok csipkés hófehérben
sok vidám nyárra emlékezve fáznak,
és tűnt teleknek hangja zúg a szélben.
(1954)
Még nem ragyog, csak sejteti magát,
barna barázdán botlik meg a láb,
a karámnál az avarszagú tűz,
az útszélen a barkás, ifjú fűz
s a tárt karokkal őrt álló fenyők
már sejtetik, már ígérgetik őt.
Még alig csak, hogy elsuhant a tél,
még megborzong a zsenge pipitér,
az erdő mélye olyan elhagyott,
a házikók, a források, padok...
Még alusznak a gyertyán, bükk s a nyír,
de mint azúrkék csengettyűjű hír,
csepp zöld kardjával átfúrta magát
az avar alól a Karancs-virág,
s a tavalyi lomb barna szőnyegén
kék csokrocskák közt bukdácsol a fény.
A keskeny ösvény meredekre fut,
a csúcsra visz a hegytetőn az út:
a határkövek fehér oldalát
friss szél súrolja itt és odaát.
Trillák kísérik az arany napot,
mely egyre inkább mutat nyugatot.
Az erdő alszik, de már feldalol;
vén bükk odvában egy fülesbagoly
tojást melenget, s félve rebben el,
ahogy lépésnyi zajra felneszel,
s a három tojás mozdulatlanul,
anyjára várón, árván ott lapul...
Amíg mögöttük lejjebb száll a nap,
a szivárványból mennyi árnyalat!
Itt smaragdzöld, ott topáz és opál,
violás sáv a távol szemhatár...
Az este végül minden egybeönt,
s míg neonfénnyel int felénk a völgy,
mint sötét sátor feszül ki fölénk
a csillagmintás márciusi ég.
(1967)
Első bejegyzés: számok és szavak...
névről, lakhelyről, munkáról: adat;
a kort is jelzi s a halál okát,
hogy júniusnál nem bírta tovább,
s meghalt mint “szegényházi gondozott”...
Sok öreg csizma, amit foltozott,
túlélte ráncos, barna, nagy kezét;
s ő már nem érte meg a hegy levét.
Ki sem kísérte gyászoló család,
a durván ácsolt koporsó fölé
virágot szórt egy ifjú hársfaág.
A második szám: élt hat hónapot.
Az élet néki ennyicskét adott:
édes tejet és gyümölcs zamatát,
az anyja meleg, ringató szavát,
vidám szelet és éltető napot,
a maga módján választ is adott:
felgőgicsélt, sírt, rúgott, harapott,
s a szép világra visszakacagott.
Most komoly, sötét tuják közt pihen,
de anyja gyakran karbakapja még
sok nehézálmú, sötét éjjelen.
A harmadik szám: látott húsz tavaszt.
Nem mondott jajszót, vádat vagy panaszt,
az első volt a nyolc gyerek között;
nyaranta mindig messze költözött,
markot szedett és nyelte gép porát,
nem ismert későt, nem ismert koránt,
nagyon meghűlt egy őszi reggelen,
és márciusban vért hányt hirtelen...
A díszbeborult akácok között
hat markos legény vitte könnyesen,
s ő menyasszonyi díszbe öltözött.
Majd újabb könyvek... csupa születés...
Az ötödik jött, s a kenyér kevés.
Itt fiatal lány, szolgált, s már anya:
a csepp fiúcska titkolt bánata.
Ott vártak súlyos, hosszú éveket,
s a rég várt kislány “halva született”.
A többi könyvben házasság-remény,
s másnap behívót kap sok vőlegény,
s a béke mikor végre ideér,
özvegyek várják s árva csecsemők,
nincs apa már, ki értük hazatér.
Betűk... sorok... és sárguló lapok:
statisztikává szürkült bánatok,
statisztikává sápadt örömök,
de láthatod és meg is értheted
a papír mögött élő csókokat,
a papír mögé csordult könnyeket,
a gördülő és továbbforduló
örök mozgásban levő kereket,
sok csendben folyó, némán távozó,
már csak számokban vádló életet.
(1964)
A fáradt lábnak köszönöm a lépést,
a házunkig, az otthonunkig érést,
a szemeknek, hogy öreg bútoromban
a közös múltra rátaláltak nyomban!
A régi portrét nem nézték mint képet,
nekik anyám volt, így holtan is élet.
A hosszú asztal, hol a pohár csengett,
a régi még, bár gazdája már elment.
Az asztalfőn a lámpa arany fénye
régen nem hull már jó anyánk kezére;
ki unokáit sosem simogatta,
halvány fénykép csak: három fiam apja.
Míg harminchét év elrepült felettem,
én Istenem, de sokszor is temettem!
Ma mégsem fáj, hogy mindez csak volt már,
és fényben fürdött minden régi oltár,
mert kaptam értő melegét a szónak
és visszhangját a tőlem indulónak...
(Amíg írtam, hogy mindezt megköszönjem,
a papirosra ráperdült a könnyem.)
(1960)
A folyosónak bágyadt félhomályán
úgy ragyogtak a nárcisz-csillagocskák,
mint kósza napfény, zord boltívek árnyán.
A tulipánok lankadtan remegtek,
míg hároméves komolysággal tartva
aggódó arccal megszólalt a gyermek:
“Ugye mami, most odaadjuk szépen,
de ugye mami, hamar visszakapjuk,
s a virág aztán miénk lesz – egészen?”
A fáradt arcok körben felderültek,
a nárciszok és tulipánok később
a hűvös vízben békén megmerültek,
de míg az útjuk kéztől kézig ért el,
mosoly hullt rájuk elnéző meleggel,
mosoly hullt rájuk kedves, tiszta fénnyel.
Ezért maradt meg bennünk örök-épen
a kicsi csokor tavaszi pompája,
így kaptuk vissza valóban – egészen.
(1959)
Kertbe került az apró boróka,
melyet a kertész völgybe hozott.
Izzott a kertben a nyári rózsa,
kéklett az írisz, s illatozott;
Aranyló mézet érlelt a hársfa,
havat a jázmin permetezett,
de a boróka mégis úgy látta,
a völgyi kert csak börtöne lett.
Gazdag talajból illatok árja
sarjadt ki s szórta tarka színét,
de vonzóbb fenn a fenyves magánya:
örökzöld közt a mennyi kék.
Kemény sziklák közt bár vihar tépte,
szél cibálta az apró bokort,
nagy fenyők rokon-árnyéka védte,
a hegytetőn fenn otthona volt.
Nem lehet völgyben hazája annak,
aki a csúcson hagyta szívét,
ahol a rokon nagy fenyők laknak,
s közel, közel a csillagos ég.
(1959)
A nyírre, nyárra, gesztenyére, hársra
és az útszéli akácok sorára
hiába raknak színes fényeket,
karácsonyfává egyik sem lehet.
A karácsonyfa távol üzenet:
az erdők küldik és a nagy hegyek,
ameddig meleg szobánkba elér,
fényes felhőkkel naponta beszél,
sátrát feszíti fölébe az ég,
látja a Göncöl csillag-szekerét
s a holdnak fényes, kerek udvarát,
és belélegzi füvek jó szagát.
Aranyvirágot, mint hárs, nem ád,
aranypénzt nem szór, mint a nyírfaág,
dús, fehér köntöst, mint akác, nem ölt,
de tűruhája télidőn is zöld.
A nyírre, nyárra, gesztenyére, hársra
és az útszéli akácok sorára
hiába raknak színes díszeket;
karácsonyfává csupán az lehet,
ki tűrt hőséget, fagyot, zivatart,
kit az Isten is fenyőnek akart.
(1974)
Harminchat év... hogy elszaladt!
Megértem harminchat nyarat,
harminchat sárgalombú ősz
szitált énrám is hűs esőt;
havat harminchat tél hozott,
s harminchat tavasz fodrozott
körém jázmint és orgonát,
és hozta hársak illatát.
Harminchat év... hogy elszaladt!
Az ifjúság hogy elmaradt!
Hogy elszürkült az égi kék!
Hogy elsápadt a nyári rét!
Hogy ködbehullt sok régi táj!
Sok régi seb már mit se fáj:
nem fáj, hogy másra hull a fény
a dús akácok rejtekén,
hogy arcom miért nem bársonyos,
hogy szemem tükre fátyolos,
hogy hajam selyme fénytelen...
De néha őszi éjjelen,
míg három fiam álma mély,
a platánok közt zúg a szél,
eső koppan az ablakon,
még emlékszem és álmodom:
még felfénylik az ifjúság,
s egy sírkövön: a mirtuszág.
(1958)
Szeretnék levegőként élni
azok közt, kiket szeretek,
hogy sose kelljen attól félni,
hogy teher voltam, vagy leszek.
Lásd, belőlünk részt kér minden,
a szobád hív: add át magad!
A tükör vár, hogy újra híven
mutassa szemed, arcodat.
A karosszék, hogy fáradt vállad
csak ő támassza este meg,
a régi képek arra várnak,
hogy rajtuk pihentesd szemed.
A tollad kéri: vedd a kézbe,
az óra, hogy húzd este fel,
a kis virág, hogy vidd a fényre,
a függöny, hogy told néha el!
A szekrény várja, hogy te nyisd ki,
az asztalod, hogy megtöröld,
és néma vádját szerte hinti
a polcokról sok drága könyv.
Mert minden vár, vagy kíván tőled
– követelőn, vagy hangtalan –,
de mit adnál a levegőnek
hisz nem is érzed, hogyha van!
Bár benne küszködsz, benne álmodsz,
benne virrasztasz, vagy pihensz,
és éppúgy köze volt a mádhoz,
mint holnapodnak része lesz.
De súlya, terhe nincsen semmi,
hogy éltet, észre sem veszed...
Így egyszerűn csak adni, lenni,
ó van-e élet teljesebb?
KÖNYÖRGÉS BETEGÉRT
A fehér szoba ajtaja becsukva
– kímélő, gondos orvosi parancsra –,
mert ezt lakója tenni sosem tudta.
A szív kifáradt, túl sok volt a terhe,
– mert annyi szívnek keresztjét megosztva –
a sok levett súlyt tovább ő viselte.
Uram, Te látod, milyen nagy a lélek
– hisz Te helyezted a törékeny testbe –,
könyörgő szómat halld meg, Uram, kérlek!
Te hívtad élni s ragyogni a lángot
– míg annyi úton oszlatott sötétet –,
saját fényére soha nem vigyázott.
Ha vétek ez, lásd, ennyi volt a vétke!
A golgotai kereszt magasából
Te, Uram, el nem ítélheted érte!
A századosnak szolgáját megszántad,
Naimban nem sírt hiába az özvegy,
s barátod, Lázár negyednap feltámadt.
Mert Erő vagy és Irgalom és Élet,
– a zörgetőknek tárt kaput ígértél –
ne a kérő kéz apró voltát nézzed!
(1958)
KÖNYVJELZŐ AZ OLVASÓHOZ
Málló anyagból apró rész vagyok,
egy fényes olló körülkerített,
és néhány öltés rendelést szabott,
és adta nékem a biztos hitet,
hogy életem már nem hiába van,
és el nem múlok most már nyomtalan.
Egy szép, komoly könyv hangtalan bezár,
majd meleg szívként magához fogad,
és bölcs betűknek tiszta fénye vár.
Már büszkén hordom áldott sorsomat,
míg könnyű, lenge létem átadom,
rám otthon vár, és biztos oltalom.
Ha fenn jársz majd a fényes ormokon,
kis útjelzőül fogadj engem el,
hisz lelkem minden szépséggel rokon,
és minden jónak, igaznak felel;
és nem tud állni, csak olyan helyen,
hol láthatár a gazdag végtelen.
(1957)
VÁLASZTÁS
“Mikor a férfi feleséget választ,
anyát választ a gyerekeinek.”
Bár régen adtad, Édes, ezt a választ,
túlnőtte bennem eltűnt életed.
A fiainknak te maradsz a mérték,
az alig ismert drága fogalom,
sok élő kincsnél elevenebb érték
felénk mosolygó képed a falon.
Ha meggyötörnek hétköznapi gondok,
és fojtó ködként hull rám a magány,
hogy kiválasztó szíved engem gondolt,
erőt adott a tűnt évek során.
Néha megtörten hullanék magamba,
de fáradtan is csak tovább megyek;
úgy kell vigyáznom a három fiadra,
hogy választásod ne bánd soha meg!
(1957)
OLASZFAI NYÁR
Egy kertben láttam sárga dáliát
- bár őszirózsa állt mellette, kék -
még visszahozta a nyár illatát,
és rám ragyogta Olaszfa egét.
Virágos oltár... tömjén fűszere,
a kis falépcsőn táncot járt a fény...
Ó, nem sajgott úgy szívem nagy sebe
a dús akácok áldott hűvösén.
Holdfényes esték... tücskök, szénaszag
aprócska fények távol dombokon...
Virrasztva állt a holdsarló alatt
zengő szívével a fehér torony.
És jött felém a kedves, kék katáng
– sok ifjú utam vándortársa volt –,
most, hogy lelkemben haldokolt a láng,
meleg hűséggel lábamhoz hajolt.
Tanultam tőle erőt és hitet
– dúsgazdag kertben észrevétlen állt –,
tükrözte mégis az egész eget,
s virágot termett rajta minden ág.
Itt megtanultam, szent a szürkeség,
s a megkopásunk gyakran védelem.
Küldjön vihart vagy napfényt ránk az ég,
kell állani a nekünk szánt helyen.
A hétköznapok erdeje kopár,
a kőházak közt megfakul a fény...
Elfáradt lelkem gyakran odajár,
hol otthont érez szívek melegén.
(1956)
KÖNYV AZ OLVASÓHOZ
Ha engem forgatsz, soraimat nézed,
sok halott verssor új életre éled,
sok szürke szóban fáklyás fények gyúlnak,
és visszahozzák elfelejtett múltad.
Itt megtalálod önmagadnak mását,
a diákévek messze tűnt varázsát,
a hivatásod sok küzdelmét, harcát
s az égi Mester rád tekintő arcát.
Sárgult lapokról itt elédbe tárul
az ezer színben pompázó Dunántúl,
napfényes dombok, vadvirágos völgyek
és kenyértermő drága búzaföldek,
kék tavak tükre, nádasok a parton,
akácvirágos júniusi alkony,
jószagú rétek, nyájak halk kolompja,
aranyló mézet rejtő hársak lombja,
dús jázminágak, liliomos oltár,
tükörből néz rád, aki vagy és voltál.
Őrzöm múltadnak halkuló emlékét,
gazdag jövődnek idézgetem képét,
itt bennem él a nyugalom és béke,
a földi élet égi bölcsessége.
(1956)
ITT ÉLSZ TOVÁBB
Bár hiszem, hogy már boldogság a részed,
oly szép és teljes, mit én sosem adtam,
de nékem nehéz nélküled az élet,
és belém fájdulsz sok kis mozdulatban.
A kezem sajdult, míg a tüzet raktam,
mert hogy melegét többé már nem érzed,
s ha teát töltök, ömlő aranyában
ott kísért fájón megmaradó részed.
Fáj, hogy a kalács Neked már nem készül,
s hogy friss gyümölccsel meg nem kínálhatlak,
nem gyújthatok fényt, hogyha kinn sötétül,
és nem nyújthatom kincsét a szavaknak.
Ha az nem volnék, most hívővé válnék,
hogy higgyem: Isten mindenhatón gazdag,
és halálomra könnyű szívvel várnék,
mert benne lelkem Téged visszakaphat.
(1956)
ÖRÖKSÉG
Ha jönne is vers néha úgy, mint hajdan,
már tűnőben a tündér ifjúság,
a tárgy is más, és egyszerűbb a dallam,
halkulgat is a verselési vágy.
Írt már apám is, nagyapám is verselt,
Gárdonyi, Pósa költőtársa volt.
Jó dédanyám az apró bölcsők mellett
tán sosem ismert nótákat dalolt.
Nagyapám drága, rég megkopott tolla
sok kisdiáknak piros jegyet írt,
és hét gyereknek kenyeret írt, hogyha
verssor szeplőzte a fehér papírt.
Apámban csendben és ifjan aludt el
az íráskedv s a verselési vágy.
Most csak Horáccal, Catullussal versel,
s Juhász Gyulával szíve együtt fáj.
Ha tolla percen – még ma sem ír géppel –
nem dajkál verset nála a papír,
csak vázlat az, vagy érettségi tétel,
s a kis családnak levélbeli hír.
Én elhagytam az iskolát, s a tollnak
ifjú varázsa már ritkán kísért,
fő gondom lett, hogy mit főzök majd holnap,
s hogy Tamás tegnap hintalovat kért.
Sok boldog verssor botlott meg a gondban
s asszonyi munkák érdes kőfalán...
Ha meg elejtem elárvult tollam,
egyik fiam majd felveszi talán.
(1953)
ESTI SÉTA
A rozstáblák közt mentem
a hársillatú csendben,
szembe a nyugvó nappal.
Vattás fehér kalappal
köszönt felém a pitypang.
Tücsökszó volt a visszhang.
A gólyahír pletykázott,
és fénytócsában ázott
az útilapu bársony.
A keresztnél a hárson
burkuk törték a bimbók.
Nyugatról rózsaszín volt
az égi köntös széle,
s a távol jegenyékre,
mint hűvös függöny hullt le.
A végtelenbe nyúlt be
a kicsi, poros ösvény...
S azon az estén
a szívemig sajogtak
a bátor, kemény lábak,
kik terhüket cipelve
először mentek erre,
és nekem utat vágtak.
(1947)
Pókháló
A cseresznyefa két szomszédos ágán
úgy hintázott, mint égből szállt csoda.
Kis igénytelen, szürke fonalvázán
felszikrázott a reggel gyöngysora.
A kövér pók egy levél mögül nézte,
és önelégült gőggel nevetett.
Amint mi sokszor, ő sem vette észre,
hogy nem adott mást, csak a keretet.
(1946)
Szeretnék
Csak egy-két év ... és mennyit öregedtem!
Csak egy-két év ... és mennyit veszítettem!
Lehet, lélekben nemesebbé váltam,
előhaladtam tán a tudományban,
hisz tudom, mikor uralkodott Péter,
és hogyan szól a sinus, tangens tétel,
vagy hol született Eötvös József báró,
és miről híres Vergilius Maro;
mi a vegyjele a vasnak és a kénnek,
s az erdők vadjai télen hogyan élnek,
melyik nemzetnek a gyarmata Cyprus,
lázas betegnek nem tesz jót a sok hús.
Tudom, mért járta meg Canossát Henrik,
és a turbinák haszna miben rejlik...
És mégis... Úgy szeretnék visszamenni,
és úgy szeretnék újra gyermek lenni!
Szeretnék úgy, mint egykor – nem is régen –
hinni a kedves, szép gyermekmesékben!
Hinni a nemes, igaz szív hatalmát,
s hogy érdem, jóság elnyeri jutalmát,
terem babér a küzdő hős fejére,
a szeretetnek szeretet a bére,
ki nem bánt senkit, azt nem bántja senki...
De jó is lenne kisgyereknek lenni!
(1940)
Te vagy, Uram
Te vagy a télben a fehérség,
a tavaszban az illat, fény,
a nyárban a varázsos szépség,
kopár őszben tavasz-remény.
A tiszta tükrű gyermekszemben
Te vagy a vidám nevetés,
az elgyötört, bús, megtört szívben:
enyhülést hozó feledés.
Te vagy a cél a küszködőnek
és a betegnek gyógyital,
ereje vagy a szenvedőnek,
s boldog szívben Te vagy a dal!
(1938)
Levél haza
Bár magyar földre tőlünk nem jár posta,
ma mégis vágyok rá, hogy írjak Néked.
Erdőben írok, székem egy mohos fa,
ne csodálkozz, ha itt-ott belevétek.
Javíts ki inkább, kis tanítónéni!
Szólíthatlak még így egyáltalán?
Úgy szeretnék ma szobádba benézni,
s megállni iskolátok udvarán!
Úgy szeretnék ma beszélgetni Véled,
és melléd ülve elmesélni halkan,
hogy nehéz néha ez a vándorélet,
és hazajárunk álomban és dalban.
Elmondanám, hogy néha úgy titokban
elnézegetve a sok szobrot, képet,
aranycirádás barokk templomokban
fáj István, László, Margit és Erzsébet
és Imre herceg s a sok régi ének,
és az otthoni templom hűvöse,
emléke régi legendás meséknek
s a Tisza-partnak lágy-ezüst köde;
az egerszegi szőlők víg nótái
s a fehér álmú szegedi tanyák,
a gimnázium vadgesztenyefái
és Kissék kertjéből az orgonák.
Ha kérdezi valaki, mond meg, kérlek,
itthon vagyunk a rodostói tájon...
De éjszakánként, mint könnyes kísértet,
gyakran bezörget álmainkba: Zágon.
(1945 Weissenstein, fogolytábor)
Altató
Alszik már a tapsifüles,
szundikálgat Bundi;
Álomtündér téged keres,
szundi Tamás, szundi!
Elaludt az íróasztal,
már tolla sem perceg,
az óra is félálomban
számolja a percet.
A sarokban a zöld kályha
hatalmasat ásít,
parázsszeme hunyorgatja
szürke szempilláit.
A lámpa is alig pislog,
álmosak a képek,
horzsolt lábuk pihentetve
alusznak a székek.
Az ablakon hold kukucskál,
nem kiált rá Bundi.
Álomtündér ágyadnál áll:
szundi Tamás, szundi!
(1951)
Anyám
A szőnyeg őrzi lábaid nyomát,
a zongora a hangod bársonyát.
A régi kép szemednek égi kékjét
s hajad sötéten selymes szőkeségét.
A hímzések meleg kezedtől élnek,
a függönyök a lelkedről mesélnek.
Az álmaid is körülvesznek halkan,
ha kinn ülök a napsütéses hallban,
hol annyit néztél túl a kék hegyekre
s a madárdaltól hangos nyári kertre
és tavasszal a fehér nárciszokra.
Most is neked nyit orgonáink bokra.
A japánbirsünk titkon talán sír is.
Rejtett könnyektől sötétebb az írisz.
Hiába mentél más hazába, Drága
itt minden olyan, mintha visszavárna!
Ha ránk gondolsz a messze égi partról,
szinte hisszük, most is élsz: csak alszol.
(1943)
Szavak
Mindig szavakkal dolgozom,
áldott bennük a szín, a bőség ...
Mikor kezdődött, nem tudom,
de gyötör rég a felelősség
minden szóért, mely bennem él,
ha fontolatlan tán kimondtam,
belémvágott, mint pengeél,
hogy ismét, újra gyenge voltam.
És gyakran fájtak már szavak:
- tán ők neveltek rá, a holtak,
kikkel kihunyt a gondolat,
csak azt hagyták ránk, mit kimondtak -
Tőlük tanultam, azt hiszem,
hogy fénye, súlya van a szónak,
és nem tudom - tán sohasem -
jóvátenni a ki nem mondtat.
Mert lehet bűn a locska szó,
de lehet bűn a ki sem ejtett:
egy elmulasztott búcsúszó,
mely seb lesz akkor is, ha rejtett.
Egy elhallgatott védelem,
mely könnyed gyávaságban halt el,
vagy megszólalt a kényelem
egy rég várt visszhang így maradt el.
Hiányzott az a biztatás,
mitől könnyebb lesz tán az élet,
s mert nem mondta ki senki más,
még árvább lett az árva lélek.
Egy furdaló vágy egyre hajt,
és vádlón egyre sürget engem,
ne haljon el a gondolat,
ha egyszer megszületett bennem.
Ha nem lesz fa, hát cserje lesz,
egy csepp árnyékot mégis adhat,
a napfénnyel nem versenyez,
de holdsarlónyi fény maradhat.
Ha sziklára hull, az se kár,
tán nem volt létre érdemes sem,
csak ne maradjon - késve már -,
mint kínzó súlyú teher bennem.
Hogy célba ér, vagy megreked,
tán nem is szabad, hogy kutassam...
De mindegyik szó üzenet,
hogy tovább küldjem, azért kaptam.
1966
Este
Az este kékesszürke volt,
s a hídkorláton áthajolt;
a víz sötéten tükrözött
az alvó füzesek között.
Felnyikorgott egy régi kút,
és becsaptak egy kiskaput;
a malom zúgott, zakatolt,
s a dombok mögül jött a hold.
1942
Hol kifárasztott már a zaj,
szeretnék lenni ott a csend,
hol megviselt a zűrzavar,
szeretnék lenni ott a rend!
Hol szürke por száll, s fojtogat,
szeretnék lenni hűs eső,
hol nap perzselte arcodat,
kis könnyű árnyék, jóleső.
Ha ősz jár majd a fák alatt,
a kályha mélyén hű parázs,
s visszhang, mely elröppent szavad
úgy mondja, ahogy senki más.
(1961)